szeptember #4


Kedves naplóm! 2012.09.04.





Ez a nap egész okésan indult, mármint az én alapvető lehangoltságomat leszámítva. Megőrjített a tudat, hogy minden, amit gyerekként elképzeltem magamnak itt volt a kezeim között, de én ennek ellenére is csak marcangoltam magam, és el akartam tűnni örökre. Nem éreztem úgy, hogy eléggé értékelem a lehetőséget, hogy itt lehetek, pedig amikor nem apára gondoltam, csak a hálát éreztem ezért a lehetőségért. Csak erre gondoltam, hogy jobban érezzem magamat, hogy segítsen kifejteni azt az erőt, amit követelt tőlem, hogy túléljem a napot. De még nem fogtam fel teljesen a dolgot. Nem mertem elhinni, mert elég rég volt esélyem a boldogságra vagy az alkotásra. Szóval bizonytalan voltam, és nem mertem még gyökeret ereszteni, mert féltem, hogy véget ér, vagy hogy nem leszek érdemes rá. Nem tudtam elfogadni, hogy tényleg felvettek, hogy voltak, akik kedveltek az osztályból. Szinte leírhatatlan ez a sok minden, ami sok energiát igényelt tőlem, mert folyamatosan ezen pörgött az agyam. A fejemben kötélhúzást játszott ez a sok érzelem, ez a sok gondolat. Nem fizikailag fájt a fejem, de belülről feszült voltam.
Aztán beértem a suliba, és habár értékeltem a gesztust, az attól még tény és való volt, hogy a Matteoról alkotott véleményem nyers kritika … Nem is ismert, de megkérte azt a lányt, hogy küldjön a rossz irányba mivel tudta, így bajba kerülök. Nem értettem mit akartak tőlem, de minden sejtem azt mondta, tartsam magam távol tőlük.





- Szia, lenne egy perced rám? – kérdezett lágyan -
- Mondd! Amúgy nem, de úgyse kopsz le, amíg nem mondod el, szóval szolgáld ki magad. Pénzes fiú. - hagytam rá, és semmisen visszafordultam a szekrényemhez, és tovább szórakoztam a cukorkával a számban -
- Szeretnék elnézést kérni a történtekért… És csak hogy tudd, nem kértem meg Nazt, hogy küldjön rossz terembe, az az ő magánakciója volt ellened. Én csak annyit akarok mondani, hogy tudd, ha kell segítség bármiben számíthatsz rám.  - magyarázkodott-
- Ja, vágom. Nem akarok bunkó lenni, de kérlek, hanyagolj, mert nem vagyok társasági kedvemben. Legszívesebben meginnék három liter kávét, és lefeküdnék aludni. Most is örülök, hogy fent vagyok, és nem akarom pocsékolni azt a minimális energiát, amim van. Főleg nem üres szavakra.  – léptem vissza a szekrényemhez, és a hátamon éreztem a kényelmetlen izzadást, ami akkor szokott rám törni, ha izgulok, mert új emberekkel beszélek-
- Komolyan! Hallgass meg, kérlek! –mentegetőzött-
- Figyelj, köszi, hogy ezt elmondtad… Ez elég volt így, okés? Nem kell magyarázkodnod, megértettem, én vagyok az új játékszeretek, de ha lehet, kihagyhatnátok, mert nem ezért küzdöttem ennyit, vili? Nem pasizni, csajozni, vagy szórakozni jöttem ide. Apám nyomdokaiba akarok lépni, és Apám nem nevelt sekélyes és semmirevaló gyereket. Nekem ez az életem, és hidd el szépfiú nem fogom hagyni, hogy a legkisebb baki is elrontsa a kemény munkámat. Amúgy is, mondtam már, van saját életem, problémákkal, amiket szeretnék egyedül megoldani. - reagáltam dühösen, és egy kicsit felcsúszott a hangom, amit egy tettetett köhögéssel palástoltam-
- Nem, nem vagy játékszer! Csak el akartam ezt mondani, és maradjunk annyiban, hogy a helyzet a „barátnőmmel” nem olyan egyszerű, mint, azt gondolod! - válaszolt, és mélyebb lett a hangja, éreztem, hogy meggyőző akar lenni és igazából, megértettem miért tartanak idegesítőnek… Makacs liba vagyok, de ő még rosszabb…-
- Figyelj, elég legyen! Csak hagyjuk egymást békésen élni, mindenkinek jobb lesz! És ne mondd, hogy nem olyan egyszerű, mint gondolod, nem vagyok ostoba, jó? És mondom, menj el, mielőtt felhúzol! Csak hagyjál már! Szarul vagyok nélküled is, és van mivel foglalkoznom, a ti kapcsolatotok egyensúlyán túl, köszike. - csóváltam a fejem, és igyekeztem a feldúltságomat kordában tartani, nehogy kiüljön a hangomra -
- Jogos… És tudom, nem is mondtam, hogy az vagy! Mindegy, ennyit akartam. – védekezett, és a hangja megremegett-
- Oh, sziasztok! Te vagy az új lány, ugye!?- jött oda Naz, magasabb majd fél fejjel, elbambulva láttam, hogy csinos, de nem túl kedves az arca, a haja sötét kávébarna a válláig érő, szögegyenes, bőre lágy mézszínű volt, és makulátlan (de látszott, hogy azért, mert alapozó van rajta). A makulátlan arcát keskeny barnás-rózsaszín ajkai, az alattuk lévő kis anyajegy, és nagy sötétbarna szemei és vastag szemöldöke feldobták az arcát, és a tekintete szép, még értelmes is, de olyan túlzottan megjátszott volt. Törékeny alkatához illet a rózsaszín szín, amit viselt. A hangja pedig mindig lenéző, mély volt, erősen felcsapta a mondatai végét mindig kis műséggel benne, legalábbis számomra -
- Igen,a nevem Chanel.  - vágtam rá üresen, és egyre zavartabban -
- Bocsi, borzalmas a névmemóriám. – mentegetőzött, és az arca egy olyan kamu-kedves kifejezésbe olvadt át, ami nagyon kihangsúlyozta mennyire kerek, lágy és nőies minden vonása, amit összevetve az éppen mellettem álló tükörképemmel elég éles ellentét volt köztünk -
- Oh, értem. Ahogy az én kedvem is, de úgy látszik itt az én személyes bohóc-kabarém, hogy feldobjon! – zártam be a szekrényemet-
- Miért nézel így? –kérdezett Naz-
- Csak nem vagyok hozzászokva a magad féle csajokhoz. – mondtam kényelmetlenül -
- Oh, tudom, tökéletes vagyok… De nem kell félni, nem vagyok harapós. – Viccelődött, és Matteo csípője köré fonta a karját, amitől a srác rögtön olyan arcot vágott, mintha pókok futkosnának rajta -
- Oh, szóval, aki tökéletes, azon egy tonna smink van… Nehogy megsértse a többiek önérzetét… nincs baj vele kicsim, de ne tagadd, nem hiszed el egy szavadat sem.  Vágom, nagy kár, hogy nem érdekel. Nem érdekel a hazugok és műanyagok védőszentjének szenvedése. - válaszoltam gúnyosan, és látszott a szemén, hogy megbántottam-
- Bocsi, hogy mondtad? - lepődött meg, de Matteonak egy egyetértő mosoly ült ki az arcára, ebből láttam, hogy ínyére van, amikor valaki ilyen -
- Hey csajszi, mizu? Azt akartam kérdezni, hogy suli után akartok-e Nicoval valamit csinálni. Alex és Vicente most kérdeztek, és mindketten nagyon kedvesnek tűnnek, szóval igent mondtam a nevünkben, ha nem bánod. Tudom, ilyenkor nem vagy oda érte, de…  - kérdezett Emi, amint kinyitotta a szekrényét -
-Semmi, csak ezekkel a baszott bohócokkal beszéltem egy-két szót. Oké, én benne vagyok, esetleg egy mozi? Vagy akármi hasonló. - válaszoltam-
- Hagyok egy percet nekik. Utána elráncigállak. - kacagott-
- Szóval, mit is akartál mondani? A barátnőm kérdezett valamit, muszáj volt beszélnem vele. - fordultam Nazhoz, és Emilia vállára tettem a kezem-
- Sajnos nincsenek önálló gondolataid. Majd egyszer... –lépett le Naz, magával rántva Matteot –







Miután Matteo és Naz leléptek Emi rögtön megkérdezte mi történt. Nem voltam túl bőbeszédű, mert őszintén nem vettem egyikőjüket sem komolyan. Mégis, hogy vehettem volna ezt a gyerekes viselkedést komolyan? Nem volt sem kedvem, sem időm a féltékenységre, és játékokra. Apa mindig is azt mondta, hogy tartsuk magunkat távol azoktól, akikben bizonytalanságot érzünk. A szív okos, mondta. Tudja, hogy mire van szükségünk, és érzi, ha valakinek rossz szándékai vannak. Ebben a tanácsban bíztam, mert igaz a lélek mindig vonzódik ahhoz, ami hiányzik. Nekem pedig a kreativitás és az elfogadás hiányzott, mert kicsit sem vonzott Naz vagy Matteo.




- Mi a franc volt ez? – kérdezett fojtottan Emilia-
- Legszívesebben megütném! Rohadtul idegesít! – sóhajtottam-
- Engem is, pedig most láttam először, úgy, hogy beszélt is. - fanyalgott-
- Én vaginán rúgnám, de félek, hogy bent ragadna a cipőm és lebuktatna. Nem baj, ha pasizni, vagy csajozni akar, de ez egymást aláásó viselkedés kettejük közt nagyon lelombozó.  – nevettem kissé erőtlenül-
- Komolyan! Honnan szeded ezeket? – nézett komolyan majd elkezdett nevetni-
- Halihóó! Mi komoly? – ugrott közénk Nico -




Mikor megérkezett Nico elindultunk a terembe, és röviden elmeséltük neki, hogy mi történt, amitől egyértelműen nem volt lenyűgözve. Mindig is aggódott, hogy kihasználnak, és olyasmire vesznek rá, amit nem tennék meg magamtól. Mindig értékeltem ezt a kis extra védelmet, mert valóban a betegségem miatt gyakran meggondolatlan voltam. Túl gyorsan beszéltem, és túl gyorsan döntöttem és az érzelmeim miatt túl engedékeny voltam, azt nem is említve, hogy a szexuálisan manipulatív embereket olykor nehéz észrevenni. Emiatt a sok gondolat miatt, akárhogyan is koncentráltam az újdonságra, amit a hanggyakorlatok jelentettek, nem tudtam fókuszált maradni, apára gondoltam, a tesómra gondoltam és arra, hogy mennyire lehangoló vagyok mindenki számára. Igyekeztem nem az lenni, de ha nem foglaltam le magamat, a gondolataim mindig sötét helyekre rángattak el. Álmomban is mindig azt az utolsó estét láttam, amikor apa meghalt, én pedig mellette feküdtem a kórházi ágyon, mert én voltam az egyetlen, akit kiengedtek a kórteremből. Vele voltam éjjel nappal, és végül négy nap után hagyta el az ereje. A mai napig emlékszem a főorvos szorítására, ahogy a sikítozó jómagamat kipenderíti a szobából, mert nem voltam hajlandó magára hagyni apámat. Ő pedig nem hagyhatta, hogy egy gyerek a holttest mellett maradjon, tehát muszáj volt kivinnie. A mai napig emlékszem, milyen érzés volt, ahogy a vállaiba ütköztem, ahogy fészkelődtem. A nővérekre, akik utána átvettek a dokitól, és még messzebb vittek, majd nyugtatót adtak, mert nem tudtak sehogy sem megállítani. Felejteni akartam, de egy részem nem engedte meg magamnak a felejtést. Úgy voltam vele, hogy emlékeznem kell, hogy tudjam ki volt, és én ki vagyok.
Amikor az óra végén megfordultam láttam, hogy Matteo tekintete rajtam van... Láttam rajta, hogy a viselkedésemet elemezgette, mert kíváncsi volt az okára. Egy pillanatra még találkozott is a szemünk, de mindenki mással ellentétben, nem rántotta el a szemeit az arcomról, hanem egyenesen a szemembe nézett. Ahogy találkozott a szemünk az arca elnyúlt, és a szemöldökei összerándultak, reflexszerűen kifejezve az elveszettségét velem kapcsolatban. A következő órán is együtt dolgoztunk, Nazzal együttvéve.





- Szóval a Mount Saint Helens, a kaldera északi része eltűnt, egy…- kezdett bele a mondatba Matteo-
- Földcsuszamlás miatt! – vágta közbe Naz, kirobbanó magabiztossággal-
- Nem! A kaldera északi része egy hatalmas robbanás következtében szétfeszült, majd felrobbant és összeomlott, 1980-ban… Biztos Apocalypse volt az, mert ez valami  – szakítottam félbe, és Matteo halványan mosolygott rám, és kettőnk közé csúsztatta a papírt a kérdésekkel a kezét pedig az enyém mellé helyezte, szóval odébb mozdultam –
- Bocsi. – suttogta olyan halkan, hogy ha figyelmetlen lettem volna hangos lélegzetvételnek hittem volna -
- Ja mert ez olyan, mint a Vezúv –okoskodott Naz tovább, és savas pillantást vetett Matteo keze felé -
- Nem! A Vezúv köszöni szépen, jól van... Ellenben az agyammal, bassza a hangod. Apocalypse? X-men? – nézett rá szúrósan Matteo, és mire felém fordult a szemei szűken összehúzódtak a mosolyától -
- Igen, de a feladatunk nem éppen ez.  –köszörültem meg a torkom és lehajtottam a fejem a papírba -
- Igen. Tehát, a Mt. Saint Helens. Miért fontos? – tért vissza hozzám Matteo, és amint rám nézett rögtön világosabb kék lett a szeme -
- Fontos kutatóállomás, mert a szétrobbant kalderán keresztül tanulmányozható a vulkáni működés. Ezen felül pedig sosem tapasztaltak még olyan kitörést, ami nem a vulkán kürtőjében, hanem oldalán történt, így fontos az alapos kivizsgálás. – diktáltam a választ -
- Köszönöm! –mosolygott, amire leírhatatlan kényszert éreztem, hogy én is mosolyogjak rá -
- Nincs mit! –vágtam rá, mélyen lélegezve, mert nem akartam viszonozni a mosolyát -
- A következő kérdés pedig az, hogy milyen jelenségek okozzák a vulkanizmust? – olvasta fel a következő kérdést-
- Pillanat! Előveszem a szemüvegem. – vettem fel a táskám, hogy elfojtsam a mosolyt az arcomról -
- Okés, addig leírom, amit tudok, aztán elolvasod és vagy jó, vagy nem. – hajolt a papír felé-
- Na, szóval? – tértem vissza a vulkanizmushoz -
- A lemezhatároknál, ahol a lemezek távolodnak, ezzel lehetővé téve a magma feláramlását a magma meglazítja, majd megemeli a kőzetrétegeket, ezzel létrehozza magát a vulkánt, onnantól kezdve a folyamat a magmától függ. – körmölte le a mondottakat -
- Remek! –vetettem oda, és odébb húzódtam tőle, mert a papír ismét pontosan kettőnk közé került –
- Köszi a segítséget. – mosolygott rám Matteo és a szemei szinte csillogtak –
- Ennyi dolgom volt, nem kell túlreagálni. Csak szerettem volna befejezni, és tovább olvasni. Csak szólj, ha eszedbe jut még valami. –
- Persze. Amúgy élmény volt veled dolgozni. –
- Nem kell a rizsa oké? Nem szeretnék ennél többet. – forgattam a nyakamat, hogy kiroppantsam –
- Mégis milyen elbaszott Weapon X programban vettél részt? – viccelődött Matteo –
- Profi táncos vagyok, nincs olyan testrészem, ami nem fáj, vagy ropog. Mint a jó kenyér. – nevettem halkan, és lehajtottam a fejemet a könyököm hajlatához, Matteo pedig nem szólt többet –







Az óra végére beláttam, hogy Matteo egy okos srác, és érti a humoromat, de képes befogni, amikor látja az emberen, hogy nem vevő a humorra vagy a beszédre. Folyamatosan az arcomat fürkészte, és reagált a viselkedésemre. Valahogy, megértve éreztem magamat mellette, és nem láttam az ítélkezést vagy hátsó szándékot az arcán. Olyan nyitottság villant mindig a szemeiben, ahogy hozzám beszélt, amiből egyértelmű volt, hogy meg akart ismerni. Ezt a nyitottságot értékeltem, de az agyam azt súgta, hogy nem szabad megbíznom benne, és hogy sehogy sem tudna tovább látni a múltamon. Ha nem érdekelt volna, szórakozhattam volna vele, és kihasználtam volna, hogy tetszem neki. Rengeteg dologban tudott volna előre helyezni az életben, és határozottan tudtam, hogy könnyen manipulálhatnám. De nem akartam kihasználni, hogy vonzódik hozzám, vele nem. Túl érzékenynek tűnt ahhoz, hogy elviselje. Más esetben addig húztam volna a mézesmadzagot, amíg csak lehet. Amióta kicsit is érettebben néztem ki, csomószor megpróbáltak felszedni és mindig hasznot húztam belőlük. Akár azzal, hogy segítséget kértem tőlük, idézőjelesen vagy azzal, hogy szimplán kihasználtam a bambaságukat és kizsebeltem őket. Nem voltam büszke rá, de a kezelés drága, apa temetése pedig jelentős adóságba taszította a családunkat én pedig szerettem volna segíteni, mert nem dolgozhattam még. Olykor száz dollárokat is összeszedtem egy délután alatt, mert nem számítottak a kis alig 150 centis, az arcának a felét a szemei foglalják el kinézetű lánytól ilyesmire. Milyen idiótának kell lenni, ahhoz, hogy ne vedd észre, hogy elvették tőled az összes pénzedet. Persze nem voltam büszke rá, és mikor Nico rajtakapott, és miegyéb más erősen megkérdőjelezhető viselkedés után kezelésbe kezdtem. Ezért a megszállottan eltúlzott naplóm.  
A következő óra volt az utolsó faktom, amiért hálás voltam, mert nem akartam arra gondolni, hogy mit hogyan rontottam el. Biológia, Földrajz, Történelem, Olasz nyelv és irodalom és utolsóként médiatudomány, amikből naponta négy óra volt. Ezek voltak a faktjaim, azaz a tantárgyaim, amiket a művészeten kívül tanultam. A művészetek közül az éneket és dalírást, a táncot, a drámát és mozgóképtant vettem fel. Ezekből minden nap másképp volt kettő, hogy időnk legyen a próbákra is.  
A délutáni próbák után a kávézóba dolgoztunk, ahol Alex és Vicente dolgoztak.





- Na, kinek milyen napja volt? - kérdezte szinte vakító mosollyal Vicente-
- Az utolsó órán Matteoval és Nazzal dolgoztam. Van agya a srácnak, a csaj nem éppen fényes. Igazából, hogy is mondjam… - meséltem-
- Szívem, sehogy. Matteo Altun egy gyáva alak, aki nem fog kiállni semmiért, amikor beüt a baj. Az egyik csaj, akivel jóban voltunk randizgatott vele. A srác családja rátelepedett a csóri életére, és kikészítették. Hiába, Matteo semmit nem csinált, hogy megvédje, vagy leállítsa a családját. A csaj pedig azóta nem beszél vele.  – szakított félbe-
- Oké… Ezt fel kell dolgoznom. – vettem mély levegőt, majd kifújtam-
- Na, szóval… Eszünk? - kapta fel az egyik étlapot Nico-
- Ja, kajás vagyok. - vettem fel én is egyet a lapok közül-
- Hali, Zoe, rendelhetnénk? – szólította meg az éppen otthaladó pincérnőt Lex-
- Hali, Lexie, persze. Mit szeretnétek? – mosolygott szélesen, és ez kihangsúlyozta nagy savószínű szemeit és állkapcsának élét, és a szája szélességét-
- Egy adag nacho, egy hamburger, egy paella, egy pizza, ide tonhalsaláta, és carbonara. Meg öt sprite. Köszönjük. – soroltuk a rendelést-
- Szóval azt mondod, gázos a srác? –
- Igen. Csajszi, ne is akarj vele kezdeni. Mentsd meg magadat attól a családtól. Meg, amint látod, nem annyira szingli, mint amennyire szeretné, hogy elhidd. – legyintett Lex, és közben pont az emlegetett társaság is letelepedett egy asztalhoz –
- Nevetséges. Nos erről ennyit… -
- Nem kell az neked, főleg nem ő. Ha vele randizol, vele jön az összes szexista és miegyéb baromság a családjától. – magyarázta Lex hűvösen, egy kis feszültséggel a hangjában talán, és épp ekkor jött meg a rendelésünk -
- Mem berfeszek paszizni. – csámcsogtam -
- Ah, oké. És csajozni? - kacagott fel-
- Most nem… De, amint van időm rá, hidd el, tudni fogsz róla. - paskoltam meg a kezét, miután lenyeltem a falatot-
- Oké. Ez volt a legudvariasabb kikosarazásom. Csajszi, elbűvölő vagy. - nevetett Alex-
- Hűha, Alex, lassíts. - nevetett Vicente -
- Jól van, na. Nézz ezekre a teniszlabda méretű zöldeskék szemekre, és a műszempilláimnál is nagyobb szempilláira. A csaj csodás. – nevetett Lex- 
- Oké, egytől tízig mennyire akarsz felszedni? - pirultam el, és ráharaptam az alsó ajkamra-
- 11? - mosolygott rám-
- Jegyezve, de még nem most. – bólintottam -
- Köszike. – biccentett vissza-
- Jaj, jut eszembe. Emilia, ha ma átugrasz hozzánk, akkor odaadok egy adag legot Javiernek. Most találtam meg őket a minap, csak folyamatosan elfelejtettem. – kaptam észbe-
- Köszönöm. Átmegyek érte. Amint lesz melóm, odaadom az árát is. - mosolyodott el Emilia-
- Ugyan már. Mióta ismersz? Megdobállak legokkal, ha nem fogadod el csak úgy. - csóváltam a fejem-
- Jól van. Úgy lesz. – simogatta meg a vállamat-
- Nekem van egy szett yugi-oh kártyám. Akkor már azt is odaadom. Szerettük játszani, emlékeztek? - csatlakozott Nico-
- Igeen. Imádtuk. Rémlik, mennyire meg akartak verni a fiúk, Chanel? - nevetett Emilia-
- Igen. Ti játszottatok? - vontam be a többieket is-
- Jaja, de én a pancserebb kártyákat fogtam ki. – konyította le a száját Vicente-
- Én akárhányszor láttam vettem. De a legnagyobb fogásom, egy elázott fáraót, és kék szemű fehér sárkányt találtam, meg az összes exodiat. Aki elvesztette átkozhatja a napot. Azután sosem veszítettem. –emlékezett vissza Alex -
- Szép idők voltak. – merengett Vicente-
-Az biztos! - vágtam rá-
- Tudjátok mi volt még jó? - kérdezte Nico -
- Mi? - kérdezte Emilia felélénkülve-
- A jó reggeli sorozatok! – adott határozott választ-
- Igaz! Jake Long amerikai sárkány! Imádtam! – merengett el Vicente-
- Oh, igen, minden epizódot láttam. – helyeseltem-
- Pontosan! Az a sorozat az életem volt! - nevetett Alex-
- Jaj, ne már! - imitálta a főhős beszólását Emilia-
- Ez a mottóm. Minden reggel, amikor megszólal az ébresztőm. – sóhajtott Nico-
- Helyes a szó, testvér. - buzgott Vice-
- Istenem… sajog a gyerekkorom. - kortyoltam bele az üdítőmbe-
- De nézz ránk, előttünk van egy álom, és élet, amivel még mindig azt kezdünk, amit akarunk. – tette a vállamra a kezét Vicente -
- Ha nem rontjuk el. - biccentettem-
- Ugyan, nyugi. Tehetséges vagy, és hajtasz érte. Neked van a legkevesebb félnivalód. – vont vállat Alex, és egy olyan élénk kifejezést vett fel az arca, amitől egy másodpercre elmosolyodtam -
- Remélem, rendben lesz. – dörmögtem-
- Ámen. – ütött lágyan az asztalra Emi-
- Tán vallásos vagy? Eddig nem voltál az, mégis mi történt? -  lepődött meg Vicente -
- Igen, de nem vagyok egy ledugom a torkodon a keresztet, ha addig élek is típus. Ellenben az ima segít, szóval. Ki tudja.  – forgatta a szemét Emilia-
- Oké. Jobban hangzik. Isten homofób. – csóválta a fejét Vicente -
- Nos, nem tudhatjuk, de a lényeg az, hogy a követői azok, szóval. – vont vállat Alex-
- Ez a beszélgetés gyorsan politikai lett. - kacagott Vicente-
- Akkor tereljük barátibb vizekre. - puhatolózott reménykedve Emilia-
- Szóval… Még mindig nem akarsz táncolni? - fordult felém Lexie-
- Nem. – vágtam rá-
- Ugyan, ne akard, hogy szerenádot adjak, aztán elráncigáljalak a teremig. Mégis mennyit nyomhatsz? 50 kilót? - folytatta Lex a győzködést -
- Pontosan. De egyedül nem bírsz el. Ellenben a szerenád… nagyon kellemes ötletnek hangzik.  – öltöttem ki rá a nyelvem-
- Nem is, de Nicoval együtt igen. És a többiek is segítenek. – ivott egy nagy kortyot az italából-
- Alexis, ezen a ponton, bármit megtennék, hogy újra halljam a rapszódiáit arról, milyen kegyetlen büntetés a balettcipő viselése. - rakott át egy gombát a tányéromra Emilia-
- Rohadjatok meg. – néztem körbe rajtuk egy nagy szemforgatás kíséretében, és tovább adtam a gombát Nicolas tányérjára-
- Ezer örömmel, amint láttalak táncruhában, izzadtan és a többi. – győzködött Lex -
- Nem. – fakadtam ki-
- Ugyan már, ne heveskedj. Országos bajnok vagy, kétszeres ráadásul. És elpazarolod a tehetséged, miért is? – nézett értetlenül Lex, és ismét éreztem vele azt az ösztöni bizalmat -
- Mert, amikor legutóbb táncoltam, az Apám meghalt. Azóta kínszenvedés minden napom.  –adtam megkérdőjelezhetetlen választ, és az arcom lefelé nyúlt -
- Figyelj kislány, ha táncolsz, nem fogja rakatra ölni a családodat. Tudod, mi ölte meg apudat? Az a vezető, és az útviszonyok. Nem a táncod. – magyarázott tovább-
- Még nem állok erre készen. - meresztettem kiskutya szemeket a mondat végén-
- Okés. Nem zaklatlak! - adta fel Alex-
- Pedig, azt szereti. – csóválta a fejét Em-
- Köszi. - tettem le a villámat -
- Imádom a csajt, de ez a makacsság katasztrofális. - csóválta a fejét Vice-
- Juhééééé! - emeltetem fel, és cinikusan megráztam a kezeimet-
- Király! Egy kis szarkazmus! - merült vissza a kajájába Nico-
- Nem akarok belemászni, de szerintem legalább egy próbánkra gyere el. Nézd meg milyen, és dönts úgy felőle. - tette hozzá Vice-
- Meglátom. Köszi. - eresztettem meg egy halovány mosolyt-
- Sirály. – veregette meg barátságosan a vállamat-
- Én feliratkozom, az tuti. Nekem hiányzik a zene, a mozgás. Számíthattok rám. – búgta Nico-
- Na, végül is, a dinamikus duó fele velünk lesz. – csilingelte Lexie-
- Hallottátok, hogy ezen a héten kihirdetik melyik csapatok kezdik a mezőnyt? Tavaly másodikak voltunk a nemzetin, szóval, valószínűleg az első tízben leszünk a körzetinél. – villanyozódott fel Vicente-
- Jaja, alig várom! Már megveszek a tudatlanságtól. A körzetben nincs mitől félnünk. Bízom Ms Ferroban, és a mi kis csipet csapatunkban. – táncoltatta meg a vállát, és vágott büszke arcot Alex-
- Láttalak titeket a próbákon, remek a kémiátok. –
- Ja, mivel, nem csak barátok vagyunk. – kezdett bele Vicente-
- Igen, mert együtt vagyunk. Nem láncoljuk le egymást, de működünk. Ha bármelyikünk szeretne mással randizni, akkor megtehetjük.  – fejezte be Alexis-
- Nekem nem egy ideális felállás lenne, de értem a lényegét. – pepecseltem a kajámmal-
- Amúgy jó dolog, de ha kényelmetlen lenne, abbahagynánk, éretten megbeszélnénk, és annyi. – közölte lezseren Vicente-
- Nincs vele baj, de tudjátok, én egy kicsit tartózkodó vagyok. – motyogtam-
- Ja, feltűnt. – nevetett halkan Alex-
- Baszódjatok meg! - vágtam egy undorodott arcot-
- Chanel, lassan mennünk kellene, mert még holnapra főznünk kellene. Meg kellene írnom azt a dalt, meg ki akarom találni milyen év végi projektet akarok. - szólalt fel Nico-
- Okés, nekem is be kell még fejeznem a lávás tanulmányt, meg a dráma anyagot. Ti maradtok? - kérdeztem a többieket-
- Én megyek, mert Javier megkért, hogy segítsek neki a fizikában. – csatlakozott Emilia-
- Akkor menjünk mi is Lex. – biccentett Vice-
-Jaja. Sziasztok srácok! - köszöntünk el-
- Halihó! -





Örültem, hogy ilyen jó ismerettségekre tettünk szert. Komolyan mindkettőnkre ráfért a nyitottság és egy kis támogatás. Nem vagyok oda az ismerkedésért, mert túl sok esély van elrontani. De valahogy úgy éreztem, most nem kell visszafognom magamat. A környezet olyan támogatónak hatott, amiben nem kellett félnem a kiközösítéstől, vagy megítéléstől. Főleg Alex kapcsán, aki annyira lágyan viszonyult hozzám, ami idegen volt egy ideje.
Végül is erre volt szükségem. Egy kis háttér, amire támaszkodhatok. Próbálkozhatok, hibázhatok és gondolkodhatok. Apa halála óta nem volt ilyesmi az életemben, szóval bizakodtam, hogy ez segít majd. Elalvás előtt ismét újra meg újra lejátszódott bennem ez a beszélgetés. Alex élénk tekintete, ahogy győzködött arról, hogy csatlakozzak. Ahogy végre valaki, kimondta, nem a tánc a hibás. Mert Nico nem mondta ki, tudta, hogy akármit is mondana hasztalan lenne, mert én meggyőztem magamat, hogy az én hibám, és a táncé. Alex viszont nem tudhatta még, hogy ez egy olyan pont, ami minden kis sebemet újra felszakítja. És ahogy kimondta „az ha táncolsz nem fogja rakatra ölni a családodat” felszakította a sebeket, de ezúttal nem ömlött belőle a vér. Fájt, de nem bénított le, hanem elindította a sebek beforrását. Aztán persze elővettem a képeket, amiket apa a versenyekről készített, mert a halála óta nem nézegettem őket, egyszerűen nem voltam képes rá. El akartam felejteni a táncot, és hogy milyen színpadon állni. A legkorábbin öt éves voltam, balett trikóban és selyem balettcipőben, éppen lábujjhegyen pördültem. A hátán egy másik kép volt, amin kétéves lehettem a zongoránál ülve. A zongorán smarties volt szétterítve bizonyos billenytűkön, hogy azokat nyomjam le. Évek óta nem gondoltam erre a sztorira, pedig apu mindig elmesélte, hogy egyszer látta ahogy leültem a zongorához, és utánozni próbáltam őt, szóval csokival vett rá, hogy a jó helyen nyomjam le a billentyűt. Mikor megláttam ezeket a képeket elöntötte a torkomat az a sós sírós szorítás és alig tudtam egy sekélyes levegővételt összekaparni. A bordáim összezsugorodtak a szerveim körül, és hirtelen elöntött a szédülős rosszul- levős lehangoltság, szóval lefeküdtem aludni. Reggelre még ha csak kicsit is, de megnyugodtam és sikerült annyira összeszedni magamat, hogy kövessem Nico példáját és feliratkozzak a tánccsapathoz.




Szeptember #3


NAZ SZEMSZÖGE: 2012.09.03.





A nevem Naz, és Isztambulban nőttem fel, és öt éves koromban San Franciscoba költöztünk, ahol Apu a cég vezérigazgatója lett. San Franciscoban rendes iskolába jártam, de sehogy sem sikerült beilleszkednem, mert mindig is félénk voltam az új emberek körül. Szerencsére ott volt velem Matteo, akinek olyan nyitott személyisége volt, és mindenféle emberekkel kijött és barátkozott. Kisiskolásként ismerte meg Brandont, a gyephoki gyanánt. Az edzések után mindig hárman időztünk, és a két fiú sokat beszéltek a képregényekről. A közös kedvencük mindig is Pókember volt, és mindig szennyezettlen öröm volt azt hallgatni, ahogy beszélgetnek. Mindig széles mosollyal az arcomon ültem mellettük, és minél többet hallottam erről a Pókemberről, annál szélesebb volt a mosolyom. Maga a képregény sosem tetszett, de a történetek bennük annál inkább. A kis törékeny fiú egy nap nagy erővel ébred, és úgy dönt, mások előnyére használja a saját haszna helyett. A képregényekben rajzolt Peter Parker mindig is kicsit Matteora emlékeztett, mert ő is kicsi volt, és ő is mások segítésére használta volna a szuper képességeit, ha lett volna neki. Egy idő után azonban rájöttem, nekem is van szupererőm. Roppant büszke voltam rá, mert egy idegen mondta, hogy van. Az egykori énektanárom, aki izgatottan hívta fel a szüleinket, amikor elcsentük az osztály gitárját, hogy játsszunk egy kicsit. Ő meghallotta ahogy éneklünk, és megszidás helyett arra biztatott, hogy folytassuk. Az sem most volt már. Hogy énekelni kezdtünk, és nem csak játékből. Szerettem az érzést, ahogy a testem minden porcikája életre kelt, és ahogy az elmém szabadon szárnyalt a szavakkal, amiket másképpen nem mondhattam volna ki. Rá lehetett fogni, hogy jaj, csak azért mondom ezt, mert ezt írja a szöveg. Vagy ez volt a feladat. Olyan kifejezés volt, ami miatt nem bánthattak. Amivel biztonságban érezhettem magam, mint egy meleg takaró vagy egy napsütéses délután a tengerparton, amikor csak a hullámok mosását hallja az ember. Csodaszép érzés volt, szinte mámorító. Arról a napról azóta is a tárcámban van egy kép, hogy emlékeztessen rá, ez az én szupererőm. Ez az én lehetőségem, az én színpadom, az én utam. Meg persze, mert tudtam, hogy Matteo mindig elérzékenyül attól a fotótól a kis kilencéves énünkről. Amikor még nem tudtuk, a világ milyen szemét, vagyis, amikor a világ annyire volt szemét, hogy krumpliorrnak hívtak. Valahányszor látta azt a fotót, nem tudta folytatni a beszélgetést, ma is rögtön magamra hagyott, miután megmutattam neki, hogy mennyire fontosak voltunk egymásnak.
Délután találkoztam Jessicával, mert egy ideje nem találkoztunk, és mert mesélni akartam neki a nyárról, és az új lányról. Megkértem Jessicát, hogy segítsen kideríteni róla, amit csak lehet, mert tudtam, hogy Matteo egyik kedvenc táncosa volt, ami rögtön felélesztette bennem a versenyszellemet. Volt valami, amitől nagyon kényelmetlenül érintett, hogy itt van. Minden ösztönöm azt súgta, ne hagyjam közeledni Matteohoz, mert látni lehetett köztük a kémiát, azt ahogy a gondolataik egyre járnak. Ez egyértelmű volt, már abból is, hogy Matteo mennyire nyitott szemekkel és meleg arckifejezéssel nézett rá. Apám is tudott erről a különös megszállottságáról a táncosokkal, és engem hibáztatott érte. Mindig azt mondta, az a jó, ha nem látszik egy kis erőfeszítésed sem. Egyet is értettem vele, elvégre tényleg nem vonzó egy csapzott, és kapkodó nő milyen anya lenne, milyen feleség? Szóval sosem estem kétségbe, nem úgy, hogy Matteo láthassa. Az elég becstelen dolog lett volna, főleg egy olyan érzelmes fiúval, mint ő.









MATTEO SZEMSZÖGE: 2012.09.04.





Chanel egy elég rideg lány volt, meglepően távolságtartó, és ignoráns tudott lenni (Kb., mint a pólóján lévő zsémbes Doktor House) Az arca mindig szomorú, elgyötört és nyomott volt, mintha alig élne. Igaz, egy alapvetően nagyon borús személynek látszott, és amikor beszélni próbáltam vele elég bunkó volt. Ennek ellenére szimpatikus volt, a kíméletlen őszintesége, és hogy nem érdekli, kivel beszél, ő önmaga tudott maradni, ami nekem sose ment túl jól. Csak az nem tetszett, hogy egyszerűen túl sok keserűség ül az arcán, főleg a saját elég pörgős személyiségemhez képest. Minek keseregjek, ha nevethetek magamon vagy a nyomoromon? Úgy gondoltam túljátssza a „fekete özvegy” szerepet, ami kicsit zavaró volt, mert nem volt oka ilyen komornak lenni, főleg nem egy új lehetőség kapujában.
Mindent összevetve egy jelenség volt, és ez számított egyedül. Tehetséges volt, ráadásul a testvérével nagyon jó összhangban voltak. Szerettem volna velük dolgozni. Nem Mellesleg lenyűgözött, hogy már ilyen fiatalon országos eredmények vannak a hátaik mögött. Tapasztalt, keményen dolgozó ember tud már ilyen fiatalon nagy eredményeket felmutatni, ami szintén vonzó volt. Persze ott van az egész tudom, hogy mindenkit kiborítana, ha vele időznék, mert az interjúkból ítélve, amiket láttam vele, és a mai viselkedéséből kiindulva kicsit sem fogadja el, ha kontrollálják, lekezelik, vagy hazudnak neki. Őszintén vágytam egy őszinte, független kapcsolatra, ami nem Nazról szól, és nem apámról. Ami engem is boldoggá tesz. Mert az elmúlt időben iszonyatosan kiégve éreztem magamat. Főleg mert az elmúlt évet a barátaim nélkül kellett eltöltenem Naz hazudozása miatt. Brandon és Chris nem álltak szóba velem, mert olyasvalakit kevertem szarba, akit tényleg szerettem. Sőt talán olyasvalakit, aki életem első szerelme volt, de nem tudhatom, mert Naz miatt sosem kapott esély a kibontakozásra a kapcsolatunk. Naz persze, mint mindig azt a képet mutatta, amin először énekeltünk együtt annak idején kilenc évesen. Mindig elszomorít az a kép, mert tudom, az a lány, aki akkor mellettem ült nem létezik többé. A fejemben már kismillió alkalommal el is temettem őt. Minden nap gondolok rá egy kicsit, mert kishúgomként szerettem őt, de sajnos azóta az a lány a felismerhetetlenségig eltorzult az apja törött tükrében és a vallásban, ami csak ki akarta használni a jóságát. Mert persze egy alig tizenhat éves lánynak egy férfi miatt kell aggódnia, nemde. Sosem tudtam koncentrálni, mikor azt a képet láttam. Mert valóban túl sok szép emlék ragadt hozzá. Ahogy rossz is.





- Fiam legalább próbálj úgy tenni, mintha érdekelne, amit Apád mond! - utasított Anya, amikor már fél órája beszéltek arról, hogy a viselkedésem nem helytálló -
- Bocsi, de az a probléma, hogy beszéltem egy emberi lénnyel, akinek vaginája van és nem hagytad jóvá? Megkérdezte merre van a terem, én válaszoltam. Csekély kivetnivalót sem találok benne.  - kérdeztem-
- Az isten verne meg! - fakadt ki Apám -
- Oh… Már megtette, amikor ide születtem, ebbe a családba. - sóhajtottam-
- Mégis mi ez a beszéd? - csóválta a fejét Anya, és megköszörültem a torkomat, mert megszomjaztam-
- Legalább válaszolj, ha hozzád beszélnek! - magasodott felém Apa-
- Sajnálom… Kiszáradt a torkom, vagy az, hogy elfogyott a vizem is haram? - álltam fel és elsétáltam a csapig inni -
- Ez a fiú reménytelen. – felelte Anya Apának-
- Telefon, majd én! - vettem fel-
- Szia, Chris, tudom, nem felejtem elvinni a terembeosztást neked, aztán megmutathatnád a mixet, amiről beszéltél tegnap. - válaszoltam a hívó kérdésére-
- Köszi, haver, oké megmutatom, Brandon vágta meg nekem, nagyon tud a srác. Mutatta a most befejezett kisvideóját? - mesélte lelkesen Chris-
- Király! Alig várom, hogy halljam a felvételt. Igen, a madarasat? Szakadtam rajta. – bólintottam boldogan-
- Tudom, főleg a magyar vaker. Dunsztom sincs, mi folyik a madarakkal, de vicces. Csak úgy mellesleg, van kedved capoeirázni?- kérdezte-
- Megnézem magamnak, de a jégkorong jelenleg elég… így is a jelenlegi támadóval kell hajtani, mert új a csapatban és a technikát tanítom neki. A kapitány...- gondolkodtam kicsit a válasz előtt-
- A hoki! Amúgy király a csapat idén, nem? - nevetett harsányan-
- Kéne még egy támadó. - helyeseltem-
- Megszállott…- gúnyolt-
- Csak csöppet. - vontam vállat-
- Meg tudom érteni…- hadarta-
- Köszi. - vigyorogtam-
- Beszéltél már az újakkal? –
- Igen, Chanellel egy kicsit. De, nem vagyok a szíve csücske, de mindenesetre, ahogy te is láttad, marha tehetségesek! Várom, hogy együtt dolgozhassak velük. –
- Dettó! És ne aggódj amiatt, hogy nem kedvel, amennyire láttam az interjúkban, és amennyire hallottam hírét, nem sok embert kedvel. –
- Tudom, mindegy is. Nem hajszolom magam rémálmokba miatta. Nem csak én voltam bunkó, hanem ő is, akár beismeri, akár nem. – vontam vállat-
- Persze, nem is kell az. Elég intelligens csajnak tűnik ahhoz, hogy tudja, ha együtt osztanak be, akkor azzal muszáj megbirkóznia. Na, de mennem kellene, még van egy kísérlet, amit be akarok fejezni. - mondta komótosan, mivel gondolkodott-
- A tudós a házban…- évődtem-
- Persze, persze. Csá haver! - köszönt el-
- Csá, aztán csak nehogy túlzottan kidolgozd a fizikumot. - viccelődtem-




A telefon után kihasználtam a hirtelen jött csendet, hogy felmenjek a szobámba, és szerencsére sikerrel is jártam, így a mai vitának vége szakadt ezzel a Chris általi hívással, amiért még jöttem neki eggyel.
Amint kiértem a konyhaajtótól, még hallottam a szüleim beszélgetését, amit akárhogy próbáltam, nem tudtam hova rakni.




- Baj lesz még, ha a fiad idehozza azt a lányt. Kicsit sincs humorom megismételni a korábbi játékokat veled. – kezdte a beszélgetést apa-
- Ugyan, Ali. Szerintem túl sokat gondolsz bele a dologba. Biztosan nem lesz semmi komoly ebből az egészből. Tudod, milyenek ezek a fiatalok. Érdeklik őket az új emberek. Amint beilleszkedik a fiad figyelme is alábbhagy iránta. - nyugtatta halkan anya
- Igen, és vajon miért van ez így? - kérdezte-
- Ne próbáld ezt is a fiadra, vagy rám hárítani, Ali. Tudom, hogy sokat veszekedtünk emiatt, de ez most nem miattam van. Magad miatt aggódsz, mert pontosan tudod, ki ez a lány. Pontosan tudod, hogy bajnok, hogy olyan apa nevelte, akinek nem lehetett hazudni, és akivel nem lehetett ezeket a kis trükköket játszani. És tudod, hogy a lány sem különb. A fiad pedig mindig is szerette a táncosokat... Lásd az előző kis barátnőjét. Félsz, mert ezt a lányt nem fogod tudni eltántorítani, ha akar valamit. Kihívná a kis elképzelésedet a férfiasságodról, és a fiad is sokkal magabiztosabb lenne tőle. Amit nem engedhetsz meg magadnak ugyebár. De mit tudok én. –
- Elhallgass! – csattant ostorként apám hangja – Nem fog a saját feleségem a férfiasságomról kioktatni. Meg ne halljam, hogy így beszélsz a ház uraival, értetted? – hallatszott egy csattanás a mondat végén, tehát feliszkoltam a lépcsőn -





Nem értettem, mi köze Naznak Chanelhez, ahogy azt sem, mi köze volt az első szerelmemnek anyámhoz. Akármi is volt, majdnem rögtön elfogott egy remegés és egy ismeretlen idegesség. Nem is történt semmi, csak megmondtam neki, hogy merre van a terem. Igaz szimpatikus, de ez nem olyasmi, ami miatt szégyenkeznem kéne. Ellenben, láttam Chanel arcán, a szemeiben, hogy nem tudna elviselni több szívfájdalmat. Szóval kicsit sem terveztem őt ennek a mizériának a közelébe hozni. Nem mintha, akart volna bármit is tőlem, szóval legalább emiatt nem kellene aggódnom. Agyaltam rajta, de aztán rájöttem, hogy nem éri meg, mert úgyse tudom a felét se annak, mi folyik ebben a családban, olyan régóta nem figyelek már.
Este még mindig Chanelen gondolkodtam, mert olyan erő sugárzott belőle, és annyi érzelem. Nagyon vonzó volt ez az érzelmesség benne. Még ha jelenleg az érzelmei szomorúak voltak is. A szemei attól függetlenül tele voltak élettel, és ez olyan furcsa érzéssel töltött el, amikor beszélt hozzám. Bármit is gondolt az kisütött az arcából és ez kellemes felüdülés volt, mert otthon határozottan nem lehetett ilyesmit találni.








Szeptember 2012 #1

MATTEO SZEMSZÖGE: 2012.09.03.





A nevem Matteo Altun, félig olasz félig török vagyok, de az olasz vérem a dominánsabb, van egy húgom Valeria, akit az olasz nagybátyám halála után úgymond örökbe fogadtunk, és egy másik családdal, Akbayékkal élünk együtt Apám és Mr Akbay üzleti kapcsolata okán. San Francisco király hely, imádom és itt ismertem meg a legjobb barátaimat Brandont, és Christ, akikkel a sport és iskola gyanánt találkoztunk. Brandonnal még gyerekként a hokipályán, Chrisszel pedig a Metroploitan nyílt napján, amikor jelentkeztünk.
A nyarakat rendszerint a nagyszüleimnél töltöm ez ezúttal sem volt másképp… Még mindig nem hevertem ki a nyarat… Mint mindig, ha a szüleimnek baja van velem, most is Törökországba küldtek a nagyszüleimhez, ami még nem is lenne rossz, mert az országgal nincs bajom, nekem inkább a vallással van bajom! Azzal viszont nagyon sok… Főképp a nők szerepe nem tetszett, mivel én erős személyiség vagyok, és egy hasonló lányt képzelek el magam mellé. Amíg bambán siettem a húgomhoz Valeriához, aki már egy ideje várt rám. A nagy sietségben lerántottam egy lány válláról a táskát. Nagy mandula alakú szemei voltak, amiknek nem lehetett meghatározni a színét (egyszerre lehetett kékeszöldnek vagy szürkének mondani, és a fénytől függően változott a színkombináció) amik egyből lángra gyulladtak, ahogy neki ütköztem. Amúgy is úgy látszott, mintha napok óta nem aludt volna, vagy mintha órákat sírt volna, mivel a szemei vérben úsztak, de az erős fényben a szemei  Ezt még tovább fokozta a dús, ébenfekete szempillája, aminek minden szála felért majdnem a szemöldökéig, és karamellbarna bőrében szinte világítottak a szemei. Az arca elég macskaszerű volt, ahogy a szemeit tágra nyitva végig futtatta őket rajtam, mintha azt keresné, hol a legjobb megütni. Az arca kerek volt, de V alakú álla, keskenyítette arcának vonalát, erősítve a macskaszerűséget a szemében. Szeplős, görbe orra, és a szemétől orráig cikkcakkban sorakozó kis anyajegyek gyerekes kinézetet kölcsönöztek arcának, és erősítette a fiús nemtörődömségét. Fahéjbarna, kócos-hullámos haja a válláig ért, és elég rendezetlennek tűnt. Az alkata elég fiús volt, karja tele volt kisebb nagyobb anyajeggyel, nem volt széles a csípője és a válla is elég széles, a lábai izmosak, a termete alacsony… egy Doctor House-os „Do I get Bonus Points if I act like I care?” Pólót viselt, ami illett az egész imagehez. Amint megszólalt, és jobban ránéztem az arcára, rájöttem, hogy ő az a Chanel Torres Garcia akinek mindig imádtam a koreográfiáit. Mindig olyan új és friss felfogás sütött ki a mozdulataiból, amit imádtam látni, főleg egy fiatal lányban, aki nyíltan nem heteroszexuális. Szóval amennyire tudtam, segíteni akartam neki, meg persze, mert szerettem volna Nazt megakadályozni abban, hogy keresztbe tegyen neki. A karrierje így is megszakadt két évre az apja halála előtt. Naz pedig jól tudta, hogy mindig is tetszett a stílus, mivel viselték magukat a Torres ikrek a színpadon. Valóban élvezték a munkát és az apjuk támogatásával sikeresek is voltak. Imádtam ezt az energiát bennük, és a szoros kapcsolatot hármuk közt az apjukkal Pabloval. Szóval számítottam rá, hogy szinte rögtön utálatos lesz velük. Mindig is féltékeny volt, és őszintén semmi hősies nem volt abban, hogy Chanel után mentem. Csak jó benyomást akartam tenni rá, mert tudtam, hogy a tapasztalatai hasznosak, és sokat tanulhatnék tőle. És ha eközben a családom kis homofób szexista levesébe is belerondíthattam, csak örültem neki. Annyira bosszantott, hogy Naz megint olyanokkal szemétkedett, akit nem is ismer. Napról napra ugyanaz a sláger az érzelmi zsarolással. A kép, amit ilyenkor mutatott pedig egy rakat eltemetett emléket tárt fel. Amikor először utaztunk Los Angelesbe, amikor először voltunk ketten otthon. Amikor himlős lettem, és anyám javaslatára együtt kellett fürödnünk, hogy mindketten egyszerre essünk túl rajta, de Naz sehogy sem kapta el tőlem a himlőt. Végül valamikor két évvel azután lett beteg tőle.
Emlékszem, milyen jóban voltunk, amikor még gyerekek voltunk. Mindig kicsit félénk, és aggódós volt. Egészségtelenül ideges volt mindenért, sokat aggódott a kinézete miatt, és nagyon irányítani akart mindent. Nem csoda, mert sosem volt túl sok beleszólása az életébe, és amikor először iskolába került rögtön csúfolni kezdték a kicsit horgos orra miatt, és mert egy kicsit ducibb volt kislányként. Mindig megvédtem őt, és ezért nagyon ragaszkodott hozzám, és a szüleink azt hitték azért védelmezem annyira, mert szerelmes vagyok belé.  Pedig, én egyszerűen segíteni akartam egy védtelennek, aki nem tudja hogyan kell kiállni magáért. Semmi több vagy kevesebb. De aztán elkezdtünk tovább nőni, és az apja egyre szigorúbban nevelte a vallás szerint. Elfogadta, hogy Naz nem fog hijabot viselni, és nincs lehetősége mindig imádkozni, de a viselkedésében nem adott neki egy kis lélegzetet sem. Azóta Naz mintha két életet élt volna. Egyet előttem, egyet a szüleink előtt, és félelmetes volt a szakadék. A valódi Naz, akit én ismertem, mindent, és mindenkit akart. Manipulált engem, az apját, az apámat, hazudott, és zsarolt. Az apja mindig is seggfej volt vele, míg az anyja mindig hercegnőként kezelte, és imádta. Az apja lehetetlen elvárásokat támasztott vele szemben, ez tény és való és szomorú is. De ez nem mentség arra, hogy másokat bántson. Én is ugyanabban a házban nőttem fel, és mégsem bántok senkit és semmit. Értem, ha az ember szomorú vagy magányos előbb-utóbb elkeseredett módszerekhez nyúl a figyelemért, de mindenkinek van fájdalma, és senki nem érdemli meg, hogy belerángassák ok nélkül.





 
NAZ SZEMSZÖGE: 2012.09.03.





A nevem Naz, és Isztambulban nőttem fel, és öt éves koromban San Franciscoba költöztünk, ahol Apu a cég vezérigazgatója lett. San Franciscoban rendes iskolába jártam, de sehogy sem sikerült beilleszkednem, mert mindig is félénk voltam az új emberek körül. Szerencsére ott volt velem Matteo, akinek olyan nyitott személyisége volt, és mindenféle emberekkel kijött és barátkozott. Kisiskolásként ismerte meg Brandont, a gyephoki gyanánt. Az edzések után mindig hárman időztünk, és a két fiú sokat beszéltek a képregényekről. A közös kedvencük mindig is Pókember volt, és mindig szennyezettlen öröm volt azt hallgatni, ahogy beszélgetnek. Mindig széles mosollyal az arcomon ültem mellettük, és minél többet hallottam erről a Pókemberről, annál szélesebb volt a mosolyom. Maga a képregény sosem tetszett, de a történetek bennük annál inkább. A kis törékeny fiú egy nap nagy erővel ébred, és úgy dönt, mások előnyére használja a saját haszna helyett. A képregényekben rajzolt Peter Parker mindig is kicsit Matteora emlékeztett, mert ő is kicsi volt, és ő is mások segítésére használta volna a szuper képességeit, ha lett volna neki. Egy idő után azonban rájöttem, nekem is van szupererőm. Roppant büszke voltam rá, mert egy idegen mondta, hogy van. Az egykori énektanárom, aki izgatottan hívta fel a szüleinket, amikor elcsentük az osztály gitárját, hogy játsszunk egy kicsit. Ő meghallotta ahogy éneklünk, és megszidás helyett arra biztatott, hogy folytassuk. Az sem most volt már. Hogy énekelni kezdtünk, és nem csak játékből. Szerettem az érzést, ahogy a testem minden porcikája életre kelt, és ahogy az elmém szabadon szárnyalt a szavakkal, amiket másképpen nem mondhattam volna ki. Rá lehetett fogni, hogy jaj, csak azért mondom ezt, mert ezt írja a szöveg. Vagy ez volt a feladat. Olyan kifejezés volt, ami miatt nem bánthattak. Amivel biztonságban érezhettem magam, mint egy meleg takaró vagy egy napsütéses délután a tengerparton, amikor csak a hullámok mosását hallja az ember. Csodaszép érzés volt, szinte mámorító. Arról a napról azóta is a tárcámban van egy kép, hogy emlékeztessen rá, ez az én szupererőm. Ez az én lehetőségem, az én színpadom, az én utam. Meg persze, mert tudtam, hogy Matteo mindig elérzékenyül attól a fotótól a kis kilencéves énünkről. Amikor még nem tudtuk, a világ milyen szemét, vagyis, amikor a világ annyire volt szemét, hogy krumpliorrnak hívtak. Valahányszor látta azt a fotót, nem tudta folytatni a beszélgetést, ma is rögtön magamra hagyott, miután megmutattam neki, hogy mennyire fontosak voltunk egymásnak.
Délután találkoztam Jessicával, mert egy ideje nem találkoztunk, és mert mesélni akartam neki a nyárról, és az új lányról. Megkértem Jessicát, hogy segítsen kideríteni róla, amit csak lehet, mert tudtam, hogy Matteo egyik kedvenc táncosa volt, ami rögtön felélesztette bennem a versenyszellemet. Volt valami, amitől nagyon kényelmetlenül érintett, hogy itt van. Minden ösztönöm azt súgta, ne hagyjam közeledni Matteohoz, mert látni lehetett köztük a kémiát, azt ahogy a gondolataik egyre járnak. Ez egyértelmű volt, már abból is, hogy Matteo mennyire nyitott szemekkel és meleg arckifejezéssel nézett rá. Apám is tudott erről a különös megszállottságáról a táncosokkal, és engem hibáztatott érte. Mindig azt mondta, az a jó, ha nem látszik egy kis erőfeszítésed sem. Egyet is értettem vele, elvégre tényleg nem vonzó egy csapzott, és kapkodó nő milyen anya lenne, milyen feleség? Szóval sosem estem kétségbe, nem úgy, hogy Matteo láthassa. Az elég becstelen dolog lett volna, főleg egy olyan érzelmes fiúval, mint ő.