Kedves naplóm!
2012.09.04.
Ez a nap egész okésan indult, mármint az
én alapvető lehangoltságomat leszámítva. Megőrjített a tudat, hogy minden, amit
gyerekként elképzeltem magamnak itt volt a kezeim között, de én ennek ellenére
is csak marcangoltam magam, és el akartam tűnni örökre. Nem éreztem úgy, hogy eléggé
értékelem a lehetőséget, hogy itt lehetek, pedig amikor nem apára gondoltam,
csak a hálát éreztem ezért a lehetőségért. Csak erre gondoltam, hogy jobban
érezzem magamat, hogy segítsen kifejteni azt az erőt, amit követelt tőlem, hogy
túléljem a napot. De még nem fogtam fel teljesen a dolgot. Nem mertem elhinni,
mert elég rég volt esélyem a boldogságra vagy az alkotásra. Szóval bizonytalan
voltam, és nem mertem még gyökeret ereszteni, mert féltem, hogy véget ér, vagy
hogy nem leszek érdemes rá. Nem tudtam elfogadni, hogy tényleg felvettek, hogy
voltak, akik kedveltek az osztályból. Szinte leírhatatlan ez a sok minden, ami
sok energiát igényelt tőlem, mert folyamatosan ezen pörgött az agyam. A
fejemben kötélhúzást játszott ez a sok érzelem, ez a sok gondolat. Nem
fizikailag fájt a fejem, de belülről feszült voltam.
Aztán beértem a suliba, és habár
értékeltem a gesztust, az attól még tény és való volt, hogy a Matteoról
alkotott véleményem nyers kritika … Nem is ismert, de megkérte azt a lányt,
hogy küldjön a rossz irányba mivel tudta, így bajba kerülök. Nem értettem mit
akartak tőlem, de minden sejtem azt mondta, tartsam magam távol tőlük.
- Szia, lenne egy perced rám? – kérdezett lágyan
-
- Mondd! Amúgy nem, de úgyse kopsz le,
amíg nem mondod el, szóval szolgáld ki magad. Pénzes fiú. - hagytam rá, és
semmisen visszafordultam a szekrényemhez, és tovább szórakoztam a cukorkával a
számban -
- Szeretnék elnézést kérni a történtekért…
És csak hogy tudd, nem kértem meg Nazt, hogy küldjön rossz terembe, az az ő
magánakciója volt ellened. Én csak annyit akarok mondani, hogy tudd, ha kell
segítség bármiben számíthatsz rám. -
magyarázkodott-
- Ja, vágom. Nem akarok bunkó lenni, de
kérlek, hanyagolj, mert nem vagyok társasági kedvemben. Legszívesebben meginnék
három liter kávét, és lefeküdnék aludni. Most is örülök, hogy fent vagyok, és
nem akarom pocsékolni azt a minimális energiát, amim van. Főleg nem üres
szavakra. – léptem vissza a
szekrényemhez, és a hátamon éreztem a kényelmetlen izzadást, ami akkor szokott
rám törni, ha izgulok, mert új emberekkel beszélek-
- Komolyan! Hallgass meg, kérlek!
–mentegetőzött-
- Figyelj, köszi, hogy ezt elmondtad… Ez
elég volt így, okés? Nem kell magyarázkodnod, megértettem, én vagyok az új
játékszeretek, de ha lehet, kihagyhatnátok, mert nem ezért küzdöttem ennyit,
vili? Nem pasizni, csajozni, vagy szórakozni jöttem ide. Apám nyomdokaiba
akarok lépni, és Apám nem nevelt sekélyes és semmirevaló gyereket. Nekem ez az
életem, és hidd el szépfiú nem fogom hagyni, hogy a legkisebb baki is elrontsa
a kemény munkámat. Amúgy is, mondtam már, van saját életem, problémákkal,
amiket szeretnék egyedül megoldani. - reagáltam dühösen, és egy kicsit
felcsúszott a hangom, amit egy tettetett köhögéssel palástoltam-
- Nem, nem vagy játékszer! Csak el akartam
ezt mondani, és maradjunk annyiban, hogy a helyzet a „barátnőmmel” nem olyan
egyszerű, mint, azt gondolod! - válaszolt, és mélyebb lett a hangja, éreztem,
hogy meggyőző akar lenni és igazából, megértettem miért tartanak idegesítőnek…
Makacs liba vagyok, de ő még rosszabb…-
- Figyelj, elég legyen! Csak hagyjuk
egymást békésen élni, mindenkinek jobb lesz! És ne mondd, hogy nem olyan
egyszerű, mint gondolod, nem vagyok ostoba, jó? És mondom, menj el, mielőtt
felhúzol! Csak hagyjál már! Szarul vagyok nélküled is, és van mivel
foglalkoznom, a ti kapcsolatotok egyensúlyán túl, köszike. - csóváltam a fejem,
és igyekeztem a feldúltságomat kordában tartani, nehogy kiüljön a hangomra -
- Jogos… És tudom, nem is mondtam, hogy az
vagy! Mindegy, ennyit akartam. – védekezett, és a hangja megremegett-
- Oh, sziasztok! Te vagy az új lány,
ugye!?- jött oda Naz, magasabb majd fél fejjel, elbambulva láttam, hogy csinos,
de nem túl kedves az arca, a haja sötét kávébarna a válláig érő, szögegyenes,
bőre lágy mézszínű volt, és makulátlan (de látszott, hogy azért, mert alapozó
van rajta). A makulátlan arcát keskeny barnás-rózsaszín ajkai, az alattuk lévő
kis anyajegy, és nagy sötétbarna szemei és vastag szemöldöke feldobták az
arcát, és a tekintete szép, még értelmes is, de olyan túlzottan megjátszott
volt. Törékeny alkatához illet a rózsaszín szín, amit viselt. A hangja pedig
mindig lenéző, mély volt, erősen felcsapta a mondatai végét mindig kis műséggel
benne, legalábbis számomra -
- Igen,a nevem Chanel. - vágtam rá üresen, és egyre zavartabban -
- Bocsi, borzalmas a névmemóriám. –
mentegetőzött, és az arca egy olyan kamu-kedves kifejezésbe olvadt át, ami
nagyon kihangsúlyozta mennyire kerek, lágy és nőies minden vonása, amit
összevetve az éppen mellettem álló tükörképemmel elég éles ellentét volt
köztünk -
- Oh, értem. Ahogy az én kedvem is, de úgy
látszik itt az én személyes bohóc-kabarém, hogy feldobjon! – zártam be a
szekrényemet-
- Miért nézel így? –kérdezett Naz-
- Csak nem vagyok hozzászokva a magad féle
csajokhoz. – mondtam kényelmetlenül -
- Oh, tudom, tökéletes vagyok… De nem kell
félni, nem vagyok harapós. – Viccelődött, és Matteo csípője köré fonta a
karját, amitől a srác rögtön olyan arcot vágott, mintha pókok futkosnának rajta
-
- Oh, szóval, aki tökéletes, azon egy
tonna smink van… Nehogy megsértse a többiek önérzetét… nincs baj vele kicsim,
de ne tagadd, nem hiszed el egy szavadat sem. Vágom, nagy kár, hogy nem érdekel. Nem érdekel
a hazugok és műanyagok védőszentjének szenvedése. - válaszoltam gúnyosan, és
látszott a szemén, hogy megbántottam-
- Bocsi, hogy mondtad? - lepődött meg, de
Matteonak egy egyetértő mosoly ült ki az arcára, ebből láttam, hogy ínyére van,
amikor valaki ilyen -
- Hey csajszi, mizu? Azt akartam kérdezni,
hogy suli után akartok-e Nicoval valamit csinálni. Alex és Vicente most
kérdeztek, és mindketten nagyon kedvesnek tűnnek, szóval igent mondtam a
nevünkben, ha nem bánod. Tudom, ilyenkor nem vagy oda érte, de… - kérdezett Emi, amint kinyitotta a szekrényét
-
-Semmi, csak ezekkel a baszott bohócokkal
beszéltem egy-két szót. Oké, én benne vagyok, esetleg egy mozi? Vagy akármi
hasonló. - válaszoltam-
- Hagyok egy percet nekik. Utána
elráncigállak. - kacagott-
- Szóval, mit is akartál mondani? A
barátnőm kérdezett valamit, muszáj volt beszélnem vele. - fordultam Nazhoz, és
Emilia vállára tettem a kezem-
- Sajnos nincsenek önálló gondolataid.
Majd egyszer... –lépett le Naz, magával rántva Matteot –
Miután Matteo és Naz leléptek Emi rögtön megkérdezte
mi történt. Nem voltam túl bőbeszédű, mert őszintén nem vettem egyikőjüket sem
komolyan. Mégis, hogy vehettem volna ezt a gyerekes viselkedést komolyan? Nem volt
sem kedvem, sem időm a féltékenységre, és játékokra. Apa mindig is azt mondta,
hogy tartsuk magunkat távol azoktól, akikben bizonytalanságot érzünk. A szív
okos, mondta. Tudja, hogy mire van szükségünk, és érzi, ha valakinek rossz
szándékai vannak. Ebben a tanácsban bíztam, mert igaz a lélek mindig vonzódik ahhoz,
ami hiányzik. Nekem pedig a kreativitás és az elfogadás hiányzott, mert kicsit
sem vonzott Naz vagy Matteo.
- Mi a franc volt ez? – kérdezett fojtottan
Emilia-
- Legszívesebben megütném! Rohadtul
idegesít! – sóhajtottam-
- Engem is, pedig most láttam először, úgy,
hogy beszélt is. - fanyalgott-
- Én vaginán rúgnám, de félek, hogy bent
ragadna a cipőm és lebuktatna. Nem baj, ha pasizni, vagy csajozni akar, de ez egymást
aláásó viselkedés kettejük közt nagyon lelombozó. – nevettem kissé erőtlenül-
- Komolyan! Honnan szeded ezeket? – nézett
komolyan majd elkezdett nevetni-
- Halihóó! Mi komoly? – ugrott közénk Nico
-
Mikor megérkezett Nico elindultunk a terembe,
és röviden elmeséltük neki, hogy mi történt, amitől egyértelműen nem volt
lenyűgözve. Mindig is aggódott, hogy kihasználnak, és olyasmire vesznek rá, amit
nem tennék meg magamtól. Mindig értékeltem ezt a kis extra védelmet, mert
valóban a betegségem miatt gyakran meggondolatlan voltam. Túl gyorsan
beszéltem, és túl gyorsan döntöttem és az érzelmeim miatt túl engedékeny voltam,
azt nem is említve, hogy a szexuálisan manipulatív embereket olykor nehéz észrevenni.
Emiatt a sok gondolat miatt, akárhogyan is koncentráltam az újdonságra, amit a
hanggyakorlatok jelentettek, nem tudtam fókuszált maradni, apára gondoltam, a
tesómra gondoltam és arra, hogy mennyire lehangoló vagyok mindenki számára.
Igyekeztem nem az lenni, de ha nem foglaltam le magamat, a gondolataim mindig
sötét helyekre rángattak el. Álmomban is mindig azt az utolsó estét láttam,
amikor apa meghalt, én pedig mellette feküdtem a kórházi ágyon, mert én voltam
az egyetlen, akit kiengedtek a kórteremből. Vele voltam éjjel nappal, és végül
négy nap után hagyta el az ereje. A mai napig emlékszem a főorvos szorítására,
ahogy a sikítozó jómagamat kipenderíti a szobából, mert nem voltam hajlandó
magára hagyni apámat. Ő pedig nem hagyhatta, hogy egy gyerek a holttest mellett
maradjon, tehát muszáj volt kivinnie. A mai napig emlékszem, milyen érzés volt,
ahogy a vállaiba ütköztem, ahogy fészkelődtem. A nővérekre, akik utána átvettek
a dokitól, és még messzebb vittek, majd nyugtatót adtak, mert nem tudtak sehogy
sem megállítani. Felejteni akartam, de egy részem nem engedte meg magamnak a
felejtést. Úgy voltam vele, hogy emlékeznem kell, hogy tudjam ki volt, és én ki
vagyok.
Amikor az óra végén megfordultam láttam,
hogy Matteo tekintete rajtam van... Láttam rajta, hogy a viselkedésemet
elemezgette, mert kíváncsi volt az okára. Egy pillanatra még találkozott is a
szemünk, de mindenki mással ellentétben, nem rántotta el a szemeit az arcomról,
hanem egyenesen a szemembe nézett. Ahogy találkozott a szemünk az arca elnyúlt,
és a szemöldökei összerándultak, reflexszerűen kifejezve az elveszettségét
velem kapcsolatban. A következő órán is együtt dolgoztunk, Nazzal együttvéve.
- Szóval a Mount Saint Helens, a kaldera
északi része eltűnt, egy…- kezdett bele a mondatba Matteo-
- Földcsuszamlás miatt! – vágta közbe Naz,
kirobbanó magabiztossággal-
- Nem! A kaldera északi része egy hatalmas
robbanás következtében szétfeszült, majd felrobbant és összeomlott, 1980-ban…
Biztos Apocalypse volt az, mert ez valami
– szakítottam félbe, és Matteo halványan mosolygott rám, és kettőnk közé
csúsztatta a papírt a kérdésekkel a kezét pedig az enyém mellé helyezte, szóval
odébb mozdultam –
- Bocsi. – suttogta olyan halkan, hogy ha
figyelmetlen lettem volna hangos lélegzetvételnek hittem volna -
- Ja mert ez olyan, mint a Vezúv
–okoskodott Naz tovább, és savas pillantást vetett Matteo keze felé -
- Nem! A Vezúv köszöni szépen, jól van...
Ellenben az agyammal, bassza a hangod. Apocalypse? X-men? – nézett rá szúrósan
Matteo, és mire felém fordult a szemei szűken összehúzódtak a mosolyától -
- Igen, de a feladatunk nem éppen ez. –köszörültem meg a torkom és lehajtottam a
fejem a papírba -
- Igen. Tehát, a Mt. Saint Helens. Miért
fontos? – tért vissza hozzám Matteo, és amint rám nézett rögtön világosabb kék
lett a szeme -
- Fontos kutatóállomás, mert a szétrobbant
kalderán keresztül tanulmányozható a vulkáni működés. Ezen felül pedig sosem
tapasztaltak még olyan kitörést, ami nem a vulkán kürtőjében, hanem oldalán
történt, így fontos az alapos kivizsgálás. – diktáltam a választ -
- Köszönöm! –mosolygott, amire
leírhatatlan kényszert éreztem, hogy én is mosolyogjak rá -
- Nincs mit! –vágtam rá, mélyen lélegezve,
mert nem akartam viszonozni a mosolyát -
- A következő kérdés pedig az, hogy milyen
jelenségek okozzák a vulkanizmust? – olvasta fel a következő kérdést-
- Pillanat! Előveszem a szemüvegem. –
vettem fel a táskám, hogy elfojtsam a mosolyt az arcomról -
- Okés, addig leírom, amit tudok, aztán
elolvasod és vagy jó, vagy nem. – hajolt a papír felé-
- Na, szóval? – tértem vissza a
vulkanizmushoz -
- A lemezhatároknál, ahol a lemezek
távolodnak, ezzel lehetővé téve a magma feláramlását a magma meglazítja, majd
megemeli a kőzetrétegeket, ezzel létrehozza magát a vulkánt, onnantól kezdve a
folyamat a magmától függ. – körmölte le a mondottakat -
- Remek! –vetettem oda, és odébb húzódtam
tőle, mert a papír ismét pontosan kettőnk közé került –
- Köszi a segítséget. – mosolygott rám
Matteo és a szemei szinte csillogtak –
- Ennyi dolgom volt, nem kell túlreagálni.
Csak szerettem volna befejezni, és tovább olvasni. Csak szólj, ha eszedbe jut
még valami. –
- Persze. Amúgy élmény volt veled
dolgozni. –
- Nem kell a rizsa oké? Nem szeretnék
ennél többet. – forgattam a nyakamat, hogy kiroppantsam –
- Mégis milyen elbaszott Weapon X
programban vettél részt? – viccelődött Matteo –
- Profi táncos vagyok, nincs olyan
testrészem, ami nem fáj, vagy ropog. Mint a jó kenyér. – nevettem halkan, és
lehajtottam a fejemet a könyököm hajlatához, Matteo pedig nem szólt többet –
Az óra végére beláttam, hogy Matteo egy
okos srác, és érti a humoromat, de képes befogni, amikor látja az emberen, hogy
nem vevő a humorra vagy a beszédre. Folyamatosan az arcomat fürkészte, és
reagált a viselkedésemre. Valahogy, megértve éreztem magamat mellette, és nem
láttam az ítélkezést vagy hátsó szándékot az arcán. Olyan nyitottság villant mindig
a szemeiben, ahogy hozzám beszélt, amiből egyértelmű volt, hogy meg akart ismerni.
Ezt a nyitottságot értékeltem, de az agyam azt súgta, hogy nem szabad megbíznom
benne, és hogy sehogy sem tudna tovább látni a múltamon. Ha nem érdekelt volna,
szórakozhattam volna vele, és kihasználtam volna, hogy tetszem neki. Rengeteg dologban
tudott volna előre helyezni az életben, és határozottan tudtam, hogy könnyen
manipulálhatnám. De nem akartam kihasználni, hogy vonzódik hozzám, vele nem. Túl
érzékenynek tűnt ahhoz, hogy elviselje. Más esetben addig húztam volna a
mézesmadzagot, amíg csak lehet. Amióta kicsit is érettebben néztem ki,
csomószor megpróbáltak felszedni és mindig hasznot húztam belőlük. Akár azzal,
hogy segítséget kértem tőlük, idézőjelesen vagy azzal, hogy szimplán
kihasználtam a bambaságukat és kizsebeltem őket. Nem voltam büszke rá, de a
kezelés drága, apa temetése pedig jelentős adóságba taszította a családunkat én
pedig szerettem volna segíteni, mert nem dolgozhattam még. Olykor száz
dollárokat is összeszedtem egy délután alatt, mert nem számítottak a kis alig
150 centis, az arcának a felét a szemei foglalják el kinézetű lánytól
ilyesmire. Milyen idiótának kell lenni, ahhoz, hogy ne vedd észre, hogy
elvették tőled az összes pénzedet. Persze nem voltam büszke rá, és mikor Nico
rajtakapott, és miegyéb más erősen megkérdőjelezhető viselkedés után kezelésbe
kezdtem. Ezért a megszállottan eltúlzott naplóm.
A következő óra volt az utolsó faktom,
amiért hálás voltam, mert nem akartam arra gondolni, hogy mit hogyan rontottam
el. Biológia, Földrajz, Történelem, Olasz nyelv és irodalom és utolsóként médiatudomány,
amikből naponta négy óra volt. Ezek voltak a faktjaim, azaz a tantárgyaim,
amiket a művészeten kívül tanultam. A művészetek közül az éneket és dalírást, a
táncot, a drámát és mozgóképtant vettem fel. Ezekből minden nap másképp volt
kettő, hogy időnk legyen a próbákra is.
A délutáni próbák után a kávézóba
dolgoztunk, ahol Alex és Vicente dolgoztak.
- Na, kinek milyen napja volt? - kérdezte
szinte vakító mosollyal Vicente-
- Az utolsó órán Matteoval és Nazzal
dolgoztam. Van agya a srácnak, a csaj nem éppen fényes. Igazából, hogy is
mondjam… - meséltem-
- Szívem, sehogy. Matteo Altun egy gyáva
alak, aki nem fog kiállni semmiért, amikor beüt a baj. Az egyik csaj, akivel
jóban voltunk randizgatott vele. A srác családja rátelepedett a csóri életére,
és kikészítették. Hiába, Matteo semmit nem csinált, hogy megvédje, vagy
leállítsa a családját. A csaj pedig azóta nem beszél vele. – szakított félbe-
- Oké… Ezt fel kell dolgoznom. – vettem
mély levegőt, majd kifújtam-
- Na, szóval… Eszünk? - kapta fel az egyik
étlapot Nico-
- Ja, kajás vagyok. - vettem fel én is
egyet a lapok közül-
- Hali, Zoe, rendelhetnénk? – szólította
meg az éppen otthaladó pincérnőt Lex-
- Hali, Lexie, persze. Mit szeretnétek? –
mosolygott szélesen, és ez kihangsúlyozta nagy savószínű szemeit és
állkapcsának élét, és a szája szélességét-
- Egy adag nacho, egy hamburger, egy
paella, egy pizza, ide tonhalsaláta, és carbonara. Meg öt sprite. Köszönjük. –
soroltuk a rendelést-
- Szóval azt mondod, gázos a srác? –
- Igen. Csajszi, ne is akarj vele kezdeni.
Mentsd meg magadat attól a családtól. Meg, amint látod, nem annyira szingli,
mint amennyire szeretné, hogy elhidd. – legyintett Lex, és közben pont az
emlegetett társaság is letelepedett egy asztalhoz –
- Nevetséges. Nos erről ennyit… -
- Nem kell az neked, főleg nem ő. Ha vele
randizol, vele jön az összes szexista és miegyéb baromság a családjától. – magyarázta
Lex hűvösen, egy kis feszültséggel a hangjában talán, és épp ekkor jött meg a
rendelésünk -
- Mem berfeszek paszizni. – csámcsogtam -
- Ah, oké. És csajozni? - kacagott fel-
- Most nem… De, amint van időm rá, hidd
el, tudni fogsz róla. - paskoltam meg a kezét, miután lenyeltem a falatot-
- Oké. Ez volt a legudvariasabb
kikosarazásom. Csajszi, elbűvölő vagy. - nevetett Alex-
- Hűha, Alex, lassíts. - nevetett Vicente -
- Jól van, na. Nézz ezekre a teniszlabda
méretű zöldeskék szemekre, és a műszempilláimnál is nagyobb szempilláira. A
csaj csodás. – nevetett Lex-
- Oké, egytől tízig mennyire akarsz
felszedni? - pirultam el, és ráharaptam az alsó ajkamra-
- 11? - mosolygott rám-
- Jegyezve, de még nem most. – bólintottam
-
- Köszike. – biccentett vissza-
- Jaj, jut eszembe. Emilia, ha ma átugrasz
hozzánk, akkor odaadok egy adag legot Javiernek. Most találtam meg őket a
minap, csak folyamatosan elfelejtettem. – kaptam észbe-
- Köszönöm. Átmegyek érte. Amint lesz
melóm, odaadom az árát is. - mosolyodott el Emilia-
- Ugyan már. Mióta ismersz? Megdobállak
legokkal, ha nem fogadod el csak úgy. - csóváltam a fejem-
- Jól van. Úgy lesz. – simogatta meg a
vállamat-
- Nekem van egy szett yugi-oh kártyám.
Akkor már azt is odaadom. Szerettük játszani, emlékeztek? - csatlakozott Nico-
- Igeen. Imádtuk. Rémlik, mennyire meg
akartak verni a fiúk, Chanel? - nevetett Emilia-
- Igen. Ti játszottatok? - vontam be a
többieket is-
- Jaja, de én a pancserebb kártyákat
fogtam ki. – konyította le a száját Vicente-
- Én akárhányszor láttam vettem. De a
legnagyobb fogásom, egy elázott fáraót, és kék szemű fehér sárkányt találtam,
meg az összes exodiat. Aki elvesztette átkozhatja a napot. Azután sosem
veszítettem. –emlékezett vissza Alex -
- Szép idők voltak. – merengett Vicente-
-Az biztos! - vágtam rá-
- Tudjátok mi volt még jó? - kérdezte Nico
-
- Mi? - kérdezte Emilia felélénkülve-
- A jó reggeli sorozatok! – adott
határozott választ-
- Igaz! Jake Long amerikai sárkány!
Imádtam! – merengett el Vicente-
- Oh, igen, minden epizódot láttam. –
helyeseltem-
- Pontosan! Az a sorozat az életem volt! -
nevetett Alex-
- Jaj, ne már! - imitálta a főhős
beszólását Emilia-
- Ez a mottóm. Minden reggel, amikor
megszólal az ébresztőm. – sóhajtott Nico-
- Helyes a szó, testvér. - buzgott Vice-
- Istenem… sajog a gyerekkorom. -
kortyoltam bele az üdítőmbe-
- De nézz ránk, előttünk van egy álom, és
élet, amivel még mindig azt kezdünk, amit akarunk. – tette a vállamra a kezét
Vicente -
- Ha nem rontjuk el. - biccentettem-
- Ugyan, nyugi. Tehetséges vagy, és
hajtasz érte. Neked van a legkevesebb félnivalód. – vont vállat Alex, és egy
olyan élénk kifejezést vett fel az arca, amitől egy másodpercre elmosolyodtam -
- Remélem, rendben lesz. – dörmögtem-
- Ámen. – ütött lágyan az asztalra Emi-
- Tán vallásos vagy? Eddig nem voltál az,
mégis mi történt? - lepődött meg Vicente
-
- Igen, de nem vagyok egy ledugom a
torkodon a keresztet, ha addig élek is típus. Ellenben az ima segít, szóval. Ki
tudja. – forgatta a szemét Emilia-
- Oké. Jobban hangzik. Isten homofób. –
csóválta a fejét Vicente -
- Nos, nem tudhatjuk, de a lényeg az, hogy
a követői azok, szóval. – vont vállat Alex-
- Ez a beszélgetés gyorsan politikai lett.
- kacagott Vicente-
- Akkor tereljük barátibb vizekre. -
puhatolózott reménykedve Emilia-
- Szóval… Még mindig nem akarsz táncolni? -
fordult felém Lexie-
- Nem. – vágtam rá-
- Ugyan, ne akard, hogy szerenádot adjak,
aztán elráncigáljalak a teremig. Mégis mennyit nyomhatsz? 50 kilót? - folytatta
Lex a győzködést -
- Pontosan. De egyedül nem bírsz el.
Ellenben a szerenád… nagyon kellemes ötletnek hangzik. – öltöttem ki rá a nyelvem-
- Nem is, de Nicoval együtt igen. És a
többiek is segítenek. – ivott egy nagy kortyot az italából-
- Alexis, ezen a ponton, bármit megtennék,
hogy újra halljam a rapszódiáit arról, milyen kegyetlen büntetés a balettcipő
viselése. - rakott át egy gombát a tányéromra Emilia-
- Rohadjatok meg. – néztem körbe rajtuk
egy nagy szemforgatás kíséretében, és tovább adtam a gombát Nicolas tányérjára-
- Ezer örömmel, amint láttalak
táncruhában, izzadtan és a többi. – győzködött Lex -
- Nem. – fakadtam ki-
- Ugyan már, ne heveskedj. Országos bajnok
vagy, kétszeres ráadásul. És elpazarolod a tehetséged, miért is? – nézett
értetlenül Lex, és ismét éreztem vele azt az ösztöni bizalmat -
- Mert, amikor legutóbb táncoltam, az Apám
meghalt. Azóta kínszenvedés minden napom. –adtam megkérdőjelezhetetlen választ, és az
arcom lefelé nyúlt -
- Figyelj kislány, ha táncolsz, nem fogja
rakatra ölni a családodat. Tudod, mi ölte meg apudat? Az a vezető, és az
útviszonyok. Nem a táncod. – magyarázott tovább-
- Még nem állok erre készen. - meresztettem
kiskutya szemeket a mondat végén-
- Okés. Nem zaklatlak! - adta fel Alex-
- Pedig, azt szereti. – csóválta a fejét
Em-
- Köszi. - tettem le a villámat -
- Imádom a csajt, de ez a makacsság
katasztrofális. - csóválta a fejét Vice-
- Juhééééé! - emeltetem fel, és cinikusan
megráztam a kezeimet-
- Király! Egy kis szarkazmus! - merült
vissza a kajájába Nico-
- Nem akarok belemászni, de szerintem
legalább egy próbánkra gyere el. Nézd meg milyen, és dönts úgy felőle. - tette
hozzá Vice-
- Meglátom. Köszi. - eresztettem meg egy
halovány mosolyt-
- Sirály. – veregette meg barátságosan a
vállamat-
- Én feliratkozom, az tuti. Nekem hiányzik
a zene, a mozgás. Számíthattok rám. – búgta Nico-
- Na, végül is, a dinamikus duó fele
velünk lesz. – csilingelte Lexie-
- Hallottátok, hogy ezen a héten
kihirdetik melyik csapatok kezdik a mezőnyt? Tavaly másodikak voltunk a
nemzetin, szóval, valószínűleg az első tízben leszünk a körzetinél. –
villanyozódott fel Vicente-
- Jaja, alig várom! Már megveszek a
tudatlanságtól. A körzetben nincs mitől félnünk. Bízom Ms Ferroban, és a mi kis
csipet csapatunkban. – táncoltatta meg a vállát, és vágott büszke arcot Alex-
- Láttalak titeket a próbákon, remek a
kémiátok. –
- Ja, mivel, nem csak barátok vagyunk. –
kezdett bele Vicente-
- Igen, mert együtt vagyunk. Nem láncoljuk
le egymást, de működünk. Ha bármelyikünk szeretne mással randizni, akkor
megtehetjük. – fejezte be Alexis-
- Nekem nem egy ideális felállás lenne, de
értem a lényegét. – pepecseltem a kajámmal-
- Amúgy jó dolog, de ha kényelmetlen
lenne, abbahagynánk, éretten megbeszélnénk, és annyi. – közölte lezseren
Vicente-
- Nincs vele baj, de tudjátok, én egy
kicsit tartózkodó vagyok. – motyogtam-
- Ja, feltűnt. – nevetett halkan Alex-
- Baszódjatok meg! - vágtam egy undorodott
arcot-
- Chanel, lassan mennünk kellene, mert még
holnapra főznünk kellene. Meg kellene írnom azt a dalt, meg ki akarom találni
milyen év végi projektet akarok. - szólalt fel Nico-
- Okés, nekem is be kell még fejeznem a
lávás tanulmányt, meg a dráma anyagot. Ti maradtok? - kérdeztem a többieket-
- Én megyek, mert Javier megkért, hogy
segítsek neki a fizikában. – csatlakozott Emilia-
- Akkor menjünk mi is Lex. – biccentett
Vice-
-Jaja. Sziasztok srácok! - köszöntünk el-
- Halihó! -
Örültem, hogy ilyen jó ismerettségekre
tettünk szert. Komolyan mindkettőnkre ráfért a nyitottság és egy kis támogatás. Nem vagyok oda az
ismerkedésért, mert túl sok esély van elrontani. De valahogy úgy éreztem, most
nem kell visszafognom magamat. A környezet olyan támogatónak hatott, amiben nem
kellett félnem a kiközösítéstől, vagy megítéléstől. Főleg Alex kapcsán, aki annyira
lágyan viszonyult hozzám, ami idegen volt egy ideje.
Végül is erre volt szükségem. Egy kis
háttér, amire támaszkodhatok. Próbálkozhatok, hibázhatok és gondolkodhatok. Apa
halála óta nem volt ilyesmi az életemben, szóval bizakodtam, hogy ez segít
majd. Elalvás előtt ismét újra meg újra lejátszódott bennem ez a beszélgetés.
Alex élénk tekintete, ahogy győzködött arról, hogy csatlakozzak. Ahogy végre
valaki, kimondta, nem a tánc a hibás. Mert Nico nem mondta ki, tudta, hogy
akármit is mondana hasztalan lenne, mert én meggyőztem magamat, hogy az én
hibám, és a táncé. Alex viszont nem tudhatta még, hogy ez egy olyan pont, ami
minden kis sebemet újra felszakítja. És ahogy kimondta „az ha táncolsz nem
fogja rakatra ölni a családodat” felszakította a sebeket, de ezúttal nem ömlött
belőle a vér. Fájt, de nem bénított le, hanem elindította a sebek beforrását. Aztán
persze elővettem a képeket, amiket apa a versenyekről készített, mert a halála óta nem nézegettem őket, egyszerűen nem voltam képes rá. El akartam felejteni a
táncot, és hogy milyen színpadon állni. A legkorábbin öt éves voltam, balett
trikóban és selyem balettcipőben, éppen lábujjhegyen pördültem. A hátán egy
másik kép volt, amin kétéves lehettem a zongoránál ülve. A zongorán smarties
volt szétterítve bizonyos billenytűkön, hogy azokat nyomjam le. Évek óta nem
gondoltam erre a sztorira, pedig apu mindig elmesélte, hogy egyszer látta ahogy
leültem a zongorához, és utánozni próbáltam őt, szóval csokival vett rá, hogy a
jó helyen nyomjam le a billentyűt. Mikor megláttam ezeket a képeket elöntötte a
torkomat az a sós sírós szorítás és alig tudtam egy sekélyes levegővételt
összekaparni. A bordáim összezsugorodtak a szerveim körül, és hirtelen elöntött
a szédülős rosszul- levős lehangoltság, szóval lefeküdtem aludni. Reggelre még
ha csak kicsit is, de megnyugodtam és sikerült annyira összeszedni magamat,
hogy kövessem Nico példáját és feliratkozzak a tánccsapathoz.